Mazsolacsata

• Blog oldal
• Archívum
• 

szerintem, van aki...

tudja, hogy nem vagyok egy Victoria Beckham, de hogy ennyire? A blogos e-mailfiókomba sorra kapom ezeket a spameket, ugye bemutattam a rózsaszín szerszámkészletet már, most új ajánlatok jöttek:

• Most érdemes beszerezni! DIGITÁLIS TOLÓMÉRŐT LCD KIJELZŐVEL
• valamint a szokásos: Lepje meg feleségét szerszámkészlettel! felszólítás. Ez is rózsaszín, mutatom a képet:

Katt!

Mondjuk mostmár fizethetnének is a reklámért!

 

Mióta...

CsM azzal jött, hogy ennyi lépcsőmászástól, majd lassan úgy fogok kinézni, mint Victoria Beckham (most úgy nézek ki, mint 9 Victoria Beckham), hát nem tudom nekünk együtt kellene-e járnunk.

napok óta...

olyan fosul érzem magam, mint az a bizonyos kilométerkő. Valami hideglelés elkaphatott, mert még az üzletig is fáj elmenni (120 méter), nem hogy futni, bár a futásból maradni fog a gyaloglás, egy jó pár évvel ezelőtti térdszalag szakadásnak köszönhetően a térdeim erőteljes tiltakozásban vannak. Mondjuk a lépcsőzést meg bírják, nem is értem.

Szóval, tegnap kellett volna apunak megejteni az utolsó szakorvosi vizsgálatot, aztán már csak a körzeti és a szociális hivatal egy-egy napos programja van hátra, így ünneplőbe öltöztünk, én meg is fürödtem a nagy esemény örömére, sőt meg is fésülködtem, így csiniben állítottunk be a kardiológushoz fél tízkor, mert tízre volt időpontunk. Tudni kell, hogy az ilyen-olyan szakorvosi vizsgálatok 3 hónapja tartanak, mert elmegyünk ma dokihoz, adnak időpontot augusztusra, és ez mindenkinél lejátszódik. Ezt böjtölöm már hónapok óta tehát, de tegnap nagy esemény, utolsó időpont. Nővérke begyűjti a papírjainkat, a rendelőben úgy 20-an várakoznak reggel 8 óta. Nővérke tizenegy órakor közli, hogy Mazsola bácsi egy gépünk sincs kéznél (egy Holter-monitorról lenne szó), de mindjárt jövök és adok egy időpontot. Ok, szív megáll, szem keresi az ablakon túl az erős faágakat, melyik bírna el egy kellőképpen vastag kötelet, ugyanis a terv az, hogy július elejére apu beköltözik, én meg végre visszaköltözök, vagy ki, mindegy is, ugyanaz. Apu is közelít az agyvérzéshez, legalább orvos van a közelben. Végül délben (ugye vesszük, hogy már 2,5! órája ülünk benn) kapunk egy időpontot május 30-ra. Aminek jelen állapotomban még örülni is tudok, és ez szánalmas. Aki meg egyébként mondjuk beteg is, hát csak meghal, mire eljön az időpont, amire berendelték, azzal is kevesebb a gond. Apuka szegény megint nekiáll előadni családunk tragikus történetét, ezt a performanszot mindenhol elkezdi, legyen az munkahivatal, bank, orvos, szociális osztály, lakásszövetkezet, csak az a baj, hogy ez sajnos senkit nem érdekel. Így újabb időpont birtokában halálközeli állapotban szépen hazakullogtunk tegnap is.

Sütöttem cserébe almássütit, mert napok óta sóvárgok érte, de nem segített. Ma is ilyen mindenhol fáj feelinggel keltem, jövő héten viszont már el akarok menekülni a panelból, lehetőleg Pestre, vagy Drágajóbarátnőmhöz Szívemcsücskére, majd amelyik összejön, ha összejön. Addig is... majd látjuk.

 

smsezünk...

CsM: mióta jársz futni?

Mzs: á, csak pár napja...

CsM: és minden nap mész?

Mzs: hát eddig egy napot hagytam ki, de akkor is lépcsőztem :)

CsM: fú, tök jó :D akkor neked már kockás a hasad :D

Mzs: ????

hát én ezt nem értem...

Pontosan.

Nos, ha a címben szereplő módon szeretném szemléltetni azt, hogyan reagál az ember környezete arra, ha az ember lánya fekete fiúval jár, akkor ez a videó a legjobb eszköz rá.

A válasz...

Természetesen nem véletlenül nem mentem futni az elmúlt húsz évben, ez tegnap nyilvánvaló lett megint, mikor belémhasított az érzés, hogy "jajj, hát ezért!!!", amikor épp meg akartam fulladni 20 méter után, a vádlim meg begörcsölt 30 után, pedig bemelegítettem.

Viszont! Túlléptem magamon, az meg nagy dolog, nekem legalábbis. Szóval este még mindig bennem volt a bugi, így előkerestem egy pólót (micimackós rózsaszín), felvettem a rózsaszín pipás (mert adunk a részletekre) futócipőmet, ami mióta megvan nem volt soha rendeltetésszerűen használva, aztán uzsgyi neki. Najó, elsétáltam a kiszemelt terepig, aztán uzsgyi. Futottam, mint egy fogyatékos lajhár, aztán azt nagyon gyorsan abba kellett hagynom, mert készültem megfulladni. Aztán gyalogoltam, aztán futottam, aztán gyalogoltam, aztán futottam, aztán gyalogoltam mint a szélvész, sokat, aztán hazakúsztam négykézláb.

Mondjuk otthon mikor leültem a gép elé még mindig lihegtem. Aztán fájt mindenem, de gondoltam majd ma, mint a baba úgy fogok aludni, ha már ilyen ügyesen kisportoltam magam. Na, persze. Lefeküdtem egykor, agyjártatás, izomfájdalom, hol egyszerre, hol felváltva. Viszont ma izomláz nélkül ébredtem, úgyhogy valamit tutira rosszul csináltam.

Az a kérdés...

 

elmegyek-e este futni? Olyan 20 éve nem futottam, az elmúlt fél évben tegnap éjjel már harmadszor tört rám a nekem mindenképpen, halaszthatatlanul el kell mennem futni életérzés (nem röhög, de tényleg), amit mondjuk én még csak a TV-ből ismertem. Azért ilyen vágósúllyal érdekes lesz, ha elindulok. Nos, lássuk. Csak még meg kell várnom a sötétedést, mert ezzel a testtel nem akarom ijesztegetni sem a város lakosságát, sem a kistestű kutyákat.

Hogy miért pont a futhatnék tört rám?

teljesen véletlenül...

nincs itt egy titkos rajongóm, aki szeretne engem nagyon boldoggá tenni?

Belészerettem...

 

Ne tessék...

egymásnak esni a blogomon, nagyon rendes az, aki megvéd, aki pedig nem ért egyet a poszt írójával, mármint velem, annak sem mondok olyat, hogy el lehet menni. Az alábbi témáról már régóta szerettem volna írni, mert időről, időre rábukkanok ezekre a sunshine, happiness blogokra, elég erősen kétlem, hogy bármelyik olvasóm is rendelkezne ilyennel, és csak az az egy kérdés macerál, amit alant kifejtettem, de valószínűleg rosszkor kapott el az ihlet, mert nem lehetett megérteni. Valahogy nincs kedvem magyarázkodni.

Azt gondolom egyébként, hogy mindenki a hasonszőrű sorstársai blogját olvassa, legalábbis olyan blogok mellett tart ki hosszú távon, akiknél talál valami közös nevezőt, legyen az bármely szegmense életünknek, én is így vagyok ezzel, te is így vagy ezzel. Ez viszont egyáltalán nem feltételezi, hogy egyet kell értenünk. Én nem hiszek a tökéletes nőben, vagy férfiban, a látszatát pedig aztán végképp nem tudom irigyelni. Azt tudom igazán becsülni, aki be tudja vallani, hogy esendő, akárcsak te, akárcsak én.

Nem vagyok képes mindenkit szeretni, és elfogadni, de ezen megtanultam túllépni, főleg pedig nem teszek úgy, mintha. A tökéletes bloggerinát sem bántom, egy fajtáját nem szeretem, a nagy megmondó, kinyilatkoztatót, aki mindig tudja az abszolút igazságot, és kapaszkodj meg ebben sem hiszek. Így maradnak nekem a normál átlagbloggerek, akik vannak ugyanolyan jók, és ügyesek, és okosak és szépek, csak éppen nem szállnak maguktól méterekkel a föld fölött.

Bárki, aki úgy gondolja mások boldogságára vagyok féltékeny nagyon téves úton jár.

A tökéletes bloggerina...

blogja, néha kiveri nálam a biztosítékot. Nem egy darab konkrét hölgyről beszélek, hanem egy egész halmazról. Nevezett hölgyek blogjában nem található még egy aprócska negatív szóköz sem, csak a nagy, optimális, éppen aktuális divatszínben pompázó színtiszta tökély. Tudjátok, ha az élet citromot ad...

Ezeknek a hölgyeknek mindig, minden pozitív, szép és jó. A munkájuk a párjuk, a mindennapjaik, akár a gyermekeik, a háztartásuk, tökéletes háziasszonyok, anyák és szeretők. Mindig tudják mi a menő, és mi a ciki. Reggel nyolcig már tornáztak háromszáztizenhárom percet, kimostak és kivasaltak három adag ruhát, megfőztek valami divatos olasz kaját a párjuknak, legépeltek a doktorijukből még 231 oldalt és még sikerült visszaérniük a szentendrei piacról, ahol a legjobb francia kecskesajtot kapni.

Irány a munkahely karriert beteljesíteni, minél több pozitív értékelést begyűjteni, majd gyorsan hazajutni, hogy tovább élhessék a tökéletes álmaikat, és életüket, amibe egyszerűen minden belefér, mert fáradhatatlanok, hihetetlenül kreatívak minden téren, legyen szó lakberendezésről, zenéről, divatról, művészetről, fúzésről háztartásvezetésről, pszichológiáról, ráadásul szerencsénkre olyannyira melegszívűek, hogy titkaikat, tapasztalataikat megosztják veled kegyesen a blogjukon. Amiért te végtelenül hálás vagy, csak nem feltétlenül érzed magad jól tőle.

És minden olyan, mint egy igazi mesében, vagyis az utolsó két mondatban, a fiú és a lány végre egymáséi lehetnek, és boldogan élnek míg meg nem halnak, és azt minden józan ember tudja, hogy ezt a míg meg nem halnak időszakot ilyenkor már egy pindurkó ártatlan bárányfelhő sem árnyékolhatja be.

Vannak köztük a nagy megmondók a megdönthetetlen kinyilatkoztatásaikkal és az ellentmondást nem tűrő véleményükkel. Őket még nehezebben viselem, bár lehet, hogy csak azért, mert én általában odaégetem a rántást, a szakdogám sem volt több 80 oldalnál, megeszem a tescós trappistát, nem tökéletes az életem, sem a fiúm, sem a barátaim, sem a lakásom, azt végképp nem tudom hogyan illik a legutolsó divat szerint öltözni, leszarom a plusz kilókat, nem beszélek nyolc nyelven, nem tudok mindenkinek személyre szabott, tökéletes, kézzel készült ajándékot készíteni egy lusta dög vagyok és nem tesz feszültté az sem, ha pókháló van a sarokban, vagy nem a feng shui szerint állnak haptákban a ruhák a szekrényben.

Csak egyetlen egy dolog izgat a hölgyekkel kapcsolatban, az igazság, vagyis a sötét oldal, az ami el van takarva, mert én elhiszem nekik még azt is, ha magnólia és levendulaillatút púznak (ők nem finganak), csak ezt a bokáig érő nyáltengert, na azt nem hiszem el... A limonádét.

Jólvanna. Csak gondolkodtam...

 

Na...

már megint rosszul áll a menjünk vissza Londonba fedőnevű prodzsekt, ma közölték velünk, hogy apu nagyon nem néz ki úgy, mint aki rászorulna arra, hogy otthonba kerüljön úgy , hogy ezt az állambácsi támogassa, de ugye ez még csak vélemény, majd még orvosi zárójelentés, meg kiskutyafüle. Majd május 17-e után, mert még akkor van egy szakorvosi vizsgálat. Mondjuk kicsit nonszensznek tartom, hogy a rászorultság megállapításánál nem számít a kor, áhh mindegy hosszú. Ha nem lesz meg nem tudom mi lesz, egyedül nem  hagyom, de akkor meg velem mi lesz???

Közben ez a lakáskérdés is megfeneklik, úgy néz ki megtartjuk, borzasztó alacsony áron lehetne eladni, helyette egy szobát pedig csak szart, és nagyon drágán venni. Ez is zsákutca.

Elcsevegtem ma végre G.-vel, akinek ki is kértem a véleményét lábtörés témában, adok a szavára egyébként. Aszondja, én meg sem mondtam volna..... Basszus, lehet hogy velem van a baj, képtelen vagyok erre a kapcsolatizére, vagy mi??? Most komolyan ezen gondolkodom, éljem le egyedül az életem? Akkor jó lesz?

Jó, akkor most:

Keresek egy szimpatikus falat.............

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

..........................és nekimegyek

 

egyáltalán...

nem csodálkoznék, ha egy reggel így találnám Dezsőkét...

 

32...

ezt a szülinapot is túléltem, sőt sokkal jobban, mint vártam, össz-vissz egy 5 perces pararohamom volt, csúnya-rossz voltam, gondoltam majd a fírfiaim elfelejtik, de nem tették, még G. is előkerült egy boldog szülinap telefonig.

Sőt, elkészült az első répatortám is. Viszont azon még dolgozni kell, szerintem utánanézek pár "külföldi" receptnek is, és próbálkozom. Viszont határozottan nem lett rossz, sőt ugye a mascarpone krém ápol és eltakar elve remekül működik, most viszont nagyon jól is jött, ugyanis, maga tészta nagyon "édestelen" lett, mondjuk gyanús is volt nekem a mindössze húsz deka cukor, de nem adom fel :).

A répa meg jól összefogott mindent, eszembe is jutott kicsi keresztfiam, aki úgy 3 éves lehetett, és egy fél éven át nem volt hajlandó, csak Kubun élni, így az én kis drágám olyan gyönyörű narancssárga bőrrel rendelkezett, hogy én olyat még sose láttam. Édes volt :))).

És akkor ez most a 666. bejegyzés, nem lesz ez így jó. A szállodában meg én takarítottam a 666-os szobát, lehet, hogy ez volt mindennek az oka? Még jó hogy nem vagyok babonás :D.

 

Imádom...

Répáshajastortás...

ma este jön a nagy kísérlet, nekiállok a répatortának. Vicces, régen még az említésétől is rosszul voltam, aztán csak egyszer kellett megkóstolnom, és persze Nando's carrot cake forever :))) Szóval vettem répát, mascarponét, meg még tejszínhabot is, aztán erszd el a hajam. Jó, persze ki kellett választanom egy receptet, már az sem volt egyszerű, meg én rendes tepsiben csinálom, nagyon kíváncsi leszek, remélem úgy járok, mint a múltkori csokis csodával, nem úgy mint az intelligens krémessel :).

Ja, annyira sajnáltam magam a konyhai maceráskodás miatt, hogy én két napja virslit eszek, apunak meg ma megengedtem, hogy mákos tésztát egyen. Nem is panaszkodom. CsM-nek meg még kijár a másik láb eltörése.

Jut eszembe, ma afaszim kijelentette, hogy meg ne próbáljam már levágatni a hajam, mert neki az úgy beautiful, és ő a főnök. Mondjuk én még csak olyan pasival találkoztam, aki a hosszú hajú lányokat preferálta, nektek mi a tapasztalatotok? Én mondjuk királylány vagyok, de ha jól állna, bőven a 2 centis hajat preferálnám, sajnos nem vagyok az a típus, aki minden reggel hajlandó 30 percet csak hajasbabázásra fordítani.

vigyázat!

Zsófia...

Aszondja nekem

Zsófia: Nem szereti ha sok helyet foglalnak villáskulcs készletei?
Mzs: ??? nem, télleg nem szeretem
Amit ajánl megoldásként:

5-27 mm!!! hatlapfejű!!! anyák!!! meghúzására-lazítására alkalmas!

Anya még nem vagyok, hatlapfejű sem, bár fogalmam nincs mijaz, de engem is ellazíthatna valaki.

nem viccelek, itt a kép:

Katt!

#661

nem hagyom magam, nem és nem!!!

??????

Apa: Felnőtt emberek vagytok, akkor megkérdezhetnéd tőle, hogy elvesz-e feleségül, vagy mi lesz?

Mzs: ????****????

smsezünk...

Mzs: Hello Mr. CsM, az a helyzet, hogy volt egy fiúm, de elveszett, most írok ki pályázatot erre a posztra: Nem ismersz véletlenül valakit, aki egy gyönyörű, okos és huncut barátnőre vágyik?

CsM: Szia Gyönyörű, hogy vagy?

Mzs: Migrénem van, a fiúm eltűnt és olyan meleg van itt, mint Afrikában. Mit csinálsz?

CsM: Hát hétfőn a focin eltörtem a lábam, úgyhogy ma nem mentem dolgozni.

Mzs: Mi a ;;;;;;;;;;<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘^^^^^^^^ van ???????????????????????????????????????????????????????!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Visszamegyek, eltöröm a másikat is.

Jó, naná, hogy felhívtam. Aszondja, nem akartam, hogy aggódjál. Akkor is eltöröm.